Szent Márton szigetén nem mi voltunk az első tengerjáró hajó, amelyik aznap megpihent. Négyen álltunk sorba a betonperemeken, pedig még főszezon sincs. Előfordult már olyan, hogy egyszerre 8 hajó dokkolt a kikötőben. Ez nagyjából harmincezer éhes és shoppingolni vágyó turistát jelent a szigetnek egy napra. Igen, tömeg van a szigeten ezeken a napokon, hiszen minden a hajó vendégeiről szól. Kirándulások tucatjaira fizetnek be, a duty free gyémántboltok megtelnek; az amerikai nyugdíjasok a szűk kis megtakarított pénzükből egy pár karátos karibi emlékre ruháznak be majd bedobnak egy vödör csípős csirkeszárnyat a KFC-ben.

A szigeten van látnivaló egyébként, legalábbis több, mint St. John-on. Egy egész napos sziget kirándulásra fizettünk be, csak remélni mertem, hogy nem a turista üzletekről fog szólni a kul-túra. Nehézkésen, de elindult a csapat, amelyben az átlagéletkor 45 év körül volt. Ezt is én vittem ilyen mélyre a szerény 26 évemmel. A helyi idegenvezetőnk egy furcsán beszélő lelkes buszvezető volt, aki már az első percben megnyugtatott, hogy ő bizony tudja, hol lehet a legjobban vásárolni a szigeten. Na bumm, a jóslatom bejött.

St. Martin szigete két részből áll: holland (Saint Marteen) és francia (St. Martin). A holland részről indultunk, ahol nagyon helyes színes karibi koloniális stílusban épült házakat és egy teljesen üres tengerparton vettünk a górcsőnk alá. A fővárosba mélye, Philipsburg hihetetlen mennyiségű üzletet rejt: a piactól az überchic butikokon keresztül, a pia-szivar-ékszer boltokon át a helyes kézműves galériákig sok minden megtalálható itt. Egy csapat a mi hajónkról már egy spéci városnézésen vett részt, Segway-kel közlekedtek, egy másik, kicsit vadabb bagázs pedig Harley motorokat kölcsönzött és masírozott át a városka főutcáján. A parti bárok redőnyét épp most húzzák fel, a pult mögött egy mosolygós mamma tisztítja a poharakat, aki már így korán reggel hatalmas mosollyal invitált minket egy frissítőre. Akartunk is inni egyet, aztán a szomszédos szuvenír bolt előtt egy farmerba és csíkos mellénykébe öltöztetett kutyus látványa nem hagyott nyugodni és elkezdtem kattogtatni.

Egyik kilátóról mentünk a másikra, átléptük a holland határt és máris a francia részen termettünk. A szigeten állandóan dugók vannak, amin nem kell meglepődni, csupán okosan kell az időnket beosztani. Helyi idegenvezetőnk a nehéz közlekedés egy szexista poénnal fejelte meg. A barátnőiről hadovált össze-vissza. Pedig egy olyasfajta fickónak tűnt, aki már túl van a férfi menopauzán. Ezek szerint az ő kapuját éppen csak most zárták.

Marigotban, amely a francia terület fővárosa egy piacon vásárolgattunk. Fűszerek, italok, halak és sok-sok izgalmas karakter vett minket körbe. Bálákban álltak a vanília rudak, ízesített színes szörpök garmadája sorakozott a polcokon. Igazi barátságokra
tettem itt szert: egy testileg mind lelkileg nagydarab asszonyság a saját fiához hasonlított, amit a mai napig nem tudok helyre tenni, a néni ugyanis nem a napon barnult be. Az összehasonlítást három dologra tudom felfűzni: 1) azt feltételezem, hogy a csoki asszonyság gyermekének apja fehér volt. 2) a papa vörös volt, hiszen az előző napi leégésem után a rák színében csillogtam, ezért lehet, hogy a fia vöröses. 3) nem vagyok tisztában azzal, hogy valójában én nem is kaukázusi vagyok.

Koffein-éhségem csillapítására egy tipikus francia kávézóba ülünk be, már amennyire itt a Karib-térségben bármi is autentikusan lehet francia. Capuccino és crossaint fogyasztok és próbálok twittelni nem sok sikerrel. Itt euróval fizetünk, bár némely üzlet portálján ott virít a tábla, hogy 1 euro = 1 usd, így akár az amerikai zöldhasúval is intézhetjük a cehhet.

Visszapattanunk a kisbuszba miután végeztünk, transzfer vissza a kikötőhöz, a program véget ért. Illetve, nekünk csak itt kezdődött el, de erről majd a következő posztban.