JTom • 8 nap
„Alapvonásunk, hogy az igazság felé húzunk, vagyis vakon hiszünk abban, hogy a másik fél őszinte.” (Malcolm Gladwell) 
A cím egy azonos nevű társasjátékra utal. Nem bonyolult, de kellően szórakoztató. Fel kell olvasni a kártyákon szereplő szöveget és egy kijelölt játékosnak meg kell tippelni igaz vagy hamis az állítás. Olykor a legnagyobb baromságok igazak, és a teljesen elfogadható magyarázatok nem. Néha pedig becsapósabb a dolog, mert az állítás egy része igaz, a másik része pedig nem. Érdekes módon a hétköznapi életben sem boldogulunk el könnyebben a valótlanságok felismerésével.
Az igazság vak. Amikor arra vonatkozó kísérletet végeztek, hogy mennyire ismerik fel az emberek, ha valaki hazudik, az eredmény 50% körüli lett. Ezzel az erővel tippelhetünk is, annak is ilyesmi lenne az végeredménye. Ám amikor megvizsgálták, hogy milyen arányban találták el az igazmondást vagy a hazugságot, érdekes módon az őszinteséget sokkal nagyobb hányadban trafálták el a résztvevők. Ennek az is lehet az oka, hogy jóval több mindenkit jelöltek őszintének az alanyok közül. És sokkal kevesebbet illettek a hazug jelzővel. Tehát alapvetően jóindulatúnak bélyegezzük az embereket. Ez a Tim Levine által megfogalmazott vak igazsághit elmélete*.
Alapvető a bizalom. A világunkba vetett hitünk feltétlen. Ha nem így lenne, nem működne, nem működhetne. Folyton minden újra és újra saját magunknak kellene ellenőriznünk, megcsinálnunk. De elfogadunk szabályosságokat, rendszereket, hogy élhessük az életünket. Például, bankban tartjuk a pénzünket és bízunk benne, hogy amikor szükségünk van rá, elérhetjük, hozzáférünk. Élelmiszert vásárolunk a boltokban és nem arra számítunk, hogy bármely cég romlott vagy mérgező terméket ad el nekünk. Beadjuk a gyermekünket az óvodába, iskolába és hisszük ez az épülését, a fejlődését szolgálja. Mindezek, sok mással egyetemben, életvitelünk elfogadott normái közé tartoznak. Természetesen benne van a pakliban, hogy olykor a rendszerünk valamely elemében csalódunk, de ezt a kompromisszumot vállaljuk, hogy alapjaiban zavartalanul éldegéljünk. A tapasztalat azt mutatja, a hosszú életünk függvényben csekély kockázatvállalásról van szó.
Hinni akarunk. Nagy valószínűséggel ezért is állunk hadilábon a hazugságokkal. A végletekig hiszünk a becsületességben. Olykor gyanút fogunk, de nem tulajdonítunk neki igazi jelentőséget. Egészen addig, amíg félreérthetetlenül bebizonyosodik egy nagy csalódás, lelepleződés, bukás. Ilyenkor egészen elképedünk. El nem tudtuk volna képzelni, hogy ez megtörténhet. És róla meg aztán végképp nem. Aki mindig makulátlanul, tisztességesen viselkedett. Megcsaltak, megloptak, átvertek, de amíg le nem bukik az illető, hiába vannak apró jelek, nem elég erős a gyanakvásunk. Addig minden felbukkanó kérdőjelet eloszlatunk a fejünkben. Hiszen miért is tenné ez a jól szituált illető, hogy átejt minket? Bízni és hinni akarunk a jóságban.
Társadalmi transzparencia. Kevesen vannak közöttünk, akik jobban kiszúrják a kamuzást. Ők az örök gyanakvók, akik nem bíznak senkiben és semmiben. Mindenben meglátják a negatívumot és nem csupán játsszák az ördög ügyvédjét, hanem képesek a tényeket is összeszedni. Mondhatjuk, jó nyomozók lennének, de az ő olvasatuk épp a másik oldalról nézve nagyon egyoldalú. Nehéz lenne mindannyiunknak így leélni egy életet. Ami marad számunkra az a transzparencia. Hogy amit látunk valakin, az igaz és megfelel a valóságnak. Az öltözködés, a gesztusok, a beszéd, a viselkedés, mind árulkodnak a becsületességről. Ha a jelek alapján úgy véljük minden rendben van, akkor jellemesnek ítéljük meg az adott személyt. A probléma abból adódhat, ha szándékosan félrevezet minket. Olyannak láttatja magát, amivel a bizalmunkba férkőzik, együttérzést vált ki, azt teszi és mondja, amit szerintünk egy jó embernek tennie kell. Még akkor is, ha belül ő a legnagyobb csirkefogó. Amikor a társadalom által elfogadott megjelenési és viselkedési mintákból dolgozunk, azaz, amit a közösségi véleményezés alapján helyesnek tartunk, akkor ki leszünk szolgáltatva a transzparenciának. És ez hiába mutat átláthatóságot, ad követhető példát, ha mindez adott személy részéről csupán felvett álca. Ki vagyunk szolgáltatva a jóhiszeműségünknek és a belső emberismerő iránytűnknek. Ez pedig hol beválik, hol nem.
Most, amikor rengeteg álhír, félrevezetés, szándékos ferdítés, egyoldalú információ áramlás zajlik körülöttünk és a médiában, sokat jelent, ha felismerjük a mellébeszélést. Nem lehetünk tökélesek ebben, de azt a legtöbbször megtehetjük, hogy több különböző helyről szerezzük be az ismereteinket. Ez emberekkel kapcsolatban is igaz. Ha többszörös aggályunk merül fel valaki iránt, akkor informálódjunk róla, talán ez segít állásfoglalásunk megerősítésében. Sosem leszünk tévedhetetlenek, időnként pórul fogunk járni. De a kudarcok is az életünk fontos részei. Michel de Montaigne gondolata kísérjen minket ebben a kérdésben: „Ha az igaznak és a hamisnak egyetlen arca volna csupán, könnyebben eligazodnánk rajta, mert mindig az ellenkezőjét hinnénk annak, amit a hazug ember mond. De százfelé hajlik az igazság visszája, és határa nincs sehol.”
*A Tim Levine féle vak igazsághit elméletről és még számtalan más a hazugság felismerésével kapcsolatos kutatásról olvashatsz Malcolm Gladwell Ismerős ismeretlenek című könyvében. A téma emberismereti és kommunikációs oldalról is rendkívül izgalmas és érdekes, ajánlom figyelmedbe ezt a szemléletes olvasmányt.
Ha tetszett ez a bejegyzés, ellenőrizd le, hogy nem vittelek-e tévútra a benne foglaltakkal.
Fotó: wayhomestudio, freepik
